Bár Satoshi Kon filmjei nem ismeretlen idehaza sem, engem eddig elkerültek az alkotásai. Remek bevezető volt az életműbe a Paprika: nagyon kreatívan csúsztatja egybe a valóságot és az álomvilágot, lenyűgöző mindfuckot eredményezve.
A filmes kihívás harmadik állomása az Anime címet viselte, és bármekkora népszerűségnek örvend a műfaj itthon, a kultikus darabok eddig elkerültek – vagy ha próbálkoztam is néhánnyal (Spirited Away, Howl’s Moving Castle), nem tudtak megfogni. Talán nem véletlen, hogy épp Satoshi Kon egyik munkája tetszett ennyire, legalábbis animerajongó ismerősöm szerint a neves rendezők közül az ő animéi a legfogyaszthatóbbak az európai filmrajongók számára.
A Paprika esetében másfél órás, elejétől a végéig izgalmas alkotásról van szó, amelyben pszichoterapeuták egy csoportja néhány eltűnt álomkivetítő gépet próbál visszaszerezni. A DC Mini névre keresztelt technika segítségével az orvosok képesek belemászni a páciensek álmaiba, a tudatalatti ilyen szintű megismerése pedig nagyon hasznos lehet egy-egy terápia során. Ez viszont lehetőség is arra, hogy uralni lehessen az emberek gondolatait. Rövidesen világossá válik, hogy a gép rossz kezekbe került: fokozatosan kezdenek eltűnni a valóság és az álomvilág közötti érzékelhető határok. Bárki, aki kapcsolatba került a Minivel, egy folyamatosan épülő és manipulálható álomkomplexumnak lesz a részese. Így az álomvilág rendkívül eklektikus: hol infantilis, gyerekkori emlékek épülnek be, hol pedig a horror határáig merészkedünk el.
Közhely megjegyezni, hogy a Paprika és Christopher Nolan Inception c. filmje mennyi közös jegyet tartalmaz, Nolan bevallottan sokat merített ebből az animéből – elég csak az álomjeleneteket jelző liftre gondolni. Nekem nagy kedvencem az Inception, de be kell vallanom, hogy a Paprika milliószor kreatívabban aknázza ki a témát – vagy mondjuk úgy, hogy alaposabban dolgozza ki az alapötletet, és ebben a rajzfilm médiuma is nagy segítségére van. Satoshi Konnál egy pillanatig sem lehetünk biztosak abban, hogy az adott jelenet éppen álom-e vagy valóság, szinte kibogozhatatlanul épülnek egymásra az egyes történeti szintek, sok-sok öntükröző jelenet követi egymást (pl. egy hosszabb akciójelenet után a főszereplőket látjuk, amint a moziban nézték végig azt, majd átszakítják a vásznat és új színen találják magukat), a rendező-író fantáziája pedig kimeríthetetlen.
Biztosan elcsépeltnek hatnak a fentiek, de egy pillanatig se éreztem azt, hogy lerágott csont a téma. Ennek persze az is az oka, hogy nem egy blöffölő, álfilozofikus hangvételű filmet kapunk, hanem olyan történetet, amelyben minden ki van számolva és minden apróság a helyére kerül (ha nem is első megtekintésre). Kon tudja, honnan hová akar eljutni, ehhez pedig egytől-egyig érdekes karaktereket írt meg: Chiba doktornő hűvös és megközelíthetetlen személyiség, akinek álombeli alteregója egy belevaló, életvidám csajszi – ez aztán nem kevés feszültséget eredményez. A nyomozást vezető filmrajongó rendőr álmaiban híres mozijeleneteket ír újra (megvan rá az oka); a kutatásvezető öreg pedig csak simán mulattatóan hülye.
Simán elhiszem a Paprika alapján, hogy Satoshi Kon a legtehetségesebb anime-rendezők közé tartozott, és nagy veszteség, hogy 2010-es halála pontot tett az életmű végére. Biztosan nem utoljára láttam tőle filmet: a kritikák szerint valamennyi alkotása (Perfect Blue, Millenium Actress, Tokyo Grandfathers és a Paranoia Agent c. minisorozat) a műfaj kultikus darabjai közé tartozik.
Szubverzió 