Képzeljünk el egy olasz fickót, akinek pályája nem állt másból, minthogy pofátlan módon lenyúlta a Cápa vagy a Terminátor-szintű filmklasszikusok sztoriját, hogy aztán újraforgatva őket igazi filmhulladékot nyújthasson át a rajongóinak. De persze volt, hogy nem kellett másolnia semmit, anélkül is ontotta magából a trasht.
Rajongói szerint válasszuk Mattei bármelyik filmjét, nem lövünk egyikkel sem mellé: mindegyikből hiányzik a tehetség legapróbb szikrája, mindegyikben benne van az ebből fakadó bájosság. Mattei úr nem csinált különösebb gondot abból, hogy egész filmográfiája összegányolt, kölcsönfelszerelésekből forgatott, jobbára amatőr filmszínészek közreműködésével készült. Szerette, amit csinált, bízott magában, és ha úgy hozta a sors, kész volt álnéven is megjelentetni egy-egy újabb gyöngyszemét – az 1987-es Strike Commando c. opust például Vincent Dawnként dirigálta.
A film főhőse Michael Ransom, a világ legképzettebb gyilkológépe, Rambo-paródia, aki egy észak-vietnámi bevetése során szembesül azzal, hogy a háborús térségben orosz katonai vezetők is tartózkodnak. Alig tér haza, perceken belül ismételten a dzsungel felé indul, hogy leszámoljon az ellenséggel, akinek neve Jakoda. Feladata teljesítésében a bosszú is motiválja: elégtételt akar venni vietnámi barátai halálért, különösen egy Lao nevű kisfiút gyászol, akinek a popcorn-fákkal teli Disneylandről mesélt.
A Disneyland-monológ
A Strike Commando közben azon gondolkodtam, hogy vajon láttam-e ehhez foghatót valaha is. Az egészről süt az igénytelenség és a tehetségtelenség: a Ransomot alakító Reb Brownnak, bár ordítása emlékezetes, annyi érzéke van a színészethez, mint egy betonfalnak. A sztori faék-egyszerűségű, a dialógusok felfogásához pedig aligha kell okosabbnak lenni egy amőbánál. A háttérben finoman csörgedezik valami szintis, távol-keleti hangulatokat megidéző, feltehetően óvodások által komponált dallam, és hogy az élmény teljes legyen, a beszerzett mozi videokazettás képminőséggel és ki tudja milyen nyelvű égetett felirattal fut. Bruno Mattei céltudatosan ügyel arra, hogy egy percig ne tűnjön többnek vagy kevesebbnek mindaz, amit elénk rak.
Sokan kárhoztatják őt azzal, hogy nem csinált mást, csak borzalmas végeredményt produkálva gátlástalanul újraforgatta/továbbgondolta a kultikus filmeket, de aligha hiszem, hogy a rebootok korában tényleg el kellene őt marasztálni emiatt. A Strike Commando a történet szintjén ugyan tényleg egy Rambo rip-off, de az első pillanattól kezdve világos, hogy egy pillanatra sem kell komolyan venni. Dőljön hátra a néző, és hagyja, hogy Mattei újraértelmezze a nagy kedvenceket, a berögzült elképzeléseket az akciófilmek alkotóelemeiről, a színészi játékról és vígjáték műfajáról.
Hogy lehet-e ezen szórakozni, az persze ízléstől függ. Biztos kell egy jó nagy adag (talán mazochizmussal egyenértékű) nyitottság hozzá, különben ez a másfél óra embertelen lassúnak fog tűnni. Én asszem, ráéreztem az ízére, és volt egy-két pillanat, amikor felröhögtem. Ransom főellensége például nem csinál semmi mást, csak fekvőtámaszozik a vietnámi dzsungelben. A végső összecsapáskor vért sejt az állán, persze nincs ott semmi, de letörli azt és azt mondja: Nájjjjsz! Ransom se adja alább: egy vietnámi falu teljes lakosságát veszi szárnyai alá, de végül a halálba vezeti őket. Egy titkárnő asztalán kézigránátot hagy és mosolyog. Az amerikai-orosz konfliktust rettentő érzékenyen jelképező kakasviadalt merengve nézi. Aztán a film végén röhögve csak annyit mond: bármi hasonlóság a valósággal csakis a véletlen műve. Ennyi.
Mattei egészen a végsőkig foglalkozott a filmezéssel: ha hinni lehet a wikinek, pár nappal halála előtt mutatták be a Zombies: The Beginning c. alkotását. Volt, hogy állandó alkotótársával, Claudio Fragassóval egyszerre két filmet is forgattak: nappal egyikőjük dolgozott, éjszaka a másikuk – ugyanazzal a stábbal, a költséghatékonyság címszava alatt. Így jöttek létre zombifilmek patkányokkal, szörnyfilmek, apácás filmek és háborús filmek. Predator-, Cápa-, Alien- és Robotzsaru-utánérzések tömkelege. Biztos nagyokat lehet vitázni arról, hogy kellett-e a világnak egy ilyen filmográfia, de minek. Van ilyen is, az a lényeg.
Mattei úr életművének megismertetéséért hálás köszönet illeti Joey-t! :))
Szubverzió 